A szivárvány

Ülök az ágyon és mesekönyvet olvasok. Sóhajtok. Esik a hó odakint, nyugodtnak kéne lennem, tudom, és mégsem vagyok az, mert állandóan jár az agyam valamin. Hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy olyan ember kell nekem, aki tudom, hogy soha nem lehet az enyém? Könyörgök, mit gondoltam? Sóhajtok még egyszer. Le kell mondanom ezekről az érzésekről, húzom a szám, nem tetszik, hogy fel akarom adni a szerelmet.
Olyan kényelmetlen ülni. Félredobom a könyvet, kimászok az ágyból és a függöny mögé lépek, hogy élvezhessem a hóesést még egy kicsikét. Kedvem lenne kiszaladni a hóba, angyalkát csinálni és hógolyózni. De mihez kezdjek, ha éjjel van, és nem tudok már kimenni? Mindig akkor akarom csinálni a dolgokat, amikor nem lehet! Ez nem igazság.
- Te még mindig fent vagy?
- Anya! Megijesztettél! Amúgy épp olvastam, de nemsokára lekapcsolom a villanyt, jó?
- Ideje lesz, hajnali egy van! Jó éjt, kicsim - tudom, hogy haragszik, mégis mosolyogva megy ki. Hajnali egy... nincs is még késő.
Elmosolyodom. De hamar lefagy az arcomról a vigyor. Ideges vagyok. Újabb sóhaj.
- A fene vigye el! Biztos, csak álmodtam... és ha tényleg azokat mondta? Nem tudom, mit gondoljak, de nem kérdezhetek rá, hogy: Hé! Te! Tényleg azt mondtad, hogy bár az idősebb nők is annyit törődnének veled, mint én?
Ezt nem kérdezhetem meg! - Összekócolom a hajam. Nagy levegőt veszek, elszámolok ötig és kifújom. Csak nyugalom, ha nyugodtan átgondolom, talán találok megoldást rá, és minden jó lesz. Talán. Túl negatív vagyok, megint. Lekapcsolom a villanyt, és visszamegyek az ablakhoz. Csak állok, próbálok a hópelyhekre koncentrálni, de úgy látszik a fantáziám játszik velem. Magam előtt látom, ahogy kint állok az utcán, és egy férfi karjaiban szinte kitárul előttem a menny kapuja. Aztán érzem a számban annak a csokinak az ízét, amit együtt ettünk, hallom, ahogy a fülembe suttogja, milyen gézengúz vagyok, hideg kezemben pedig mintha meleg tenyere pihenne. Istenem, miért nem adtál nekem szárnyakat? Szeretném most azonnal látni őt, érinteni, suttogni a fülébe.
Bolond, bolond, bolond! Kiabálni volna kedvem. A bátyám is megmondta, ne fecséreljem olyan emberekre az időmet, akik nem érdemlik meg, de ha egyszer őt szeretem, akkor nem vághatom ki a szívemet, hogy ne ő legyen az, aki tetszik.
Járkálok a szobában. Oda és vissza, faltól falig, egy idő után már forgások és tánclépések lesznek az egyszerű mozdulatokból, forgok a szobában. Elvarázsol a hó és az érzéseim kavalkádja, nem tudok magamon uralkodni, hallom a néma zenét, mozgásra késztet egy rejtélyes erő, nem ereszt, szédülök, de pörgök tovább, még és még, köntösöm száll a levegőben. Aztán hirtelen megállok. Az ablakhoz sétálok, kinyitom, és látom előbukkanni a holdat a felhők mögül. Abbamaradt a havazás, a szobába befúj a hideg szél, lihegve nézem a csodát, amit nem tudok felfogni sem. Ilyen gyönyörű szivárványt még soha életemben nem láttam, mint amilyet most. A felhőket hétszínűre festi a hold. Tátott szájjal pislogok párat. Szeretném, ha mindenki látná, amit én, de nincs nálam fényképezőgép, nem tudok képet csinálni róla. Olyan szép. Nem jutok szavakhoz, nem érdekel, hogy a lábujjaim megfagynak, bár van rajtam zokni, a kezem hideg, és meg fogok fázni. Most muszáj néznem a holdat, megbabonázott, szinte álomcsókot lehelt a homlokomra. Elmosolyodom, és most tartós a mosolyom. Olyan, mintha feltöltődtem volna, új erőt kaptam, nem tudok itt bent maradni. De álmos vagyok. Becsukom az ablakot. Lemondóan sóhajtok, mosolyomból hosszúra nyúlt ásítás lesz. Bemászom az ágyba, magamra húzom a takarót és ülök egy kicsit még a sötétben. Valamilyen megmagyarázhatatlan öröm van a szívemben, hátradőlök.
Ráfekszem a könyvre, töri a hátam. Addig fészkelődök, amíg sikerül kivennem, és a fejem fölé teszem a nagypárnára.
Felnézek a plafonról lelógó darvakra, és elmormolok egy kívánságot:
- Azt kívánom, hogy legyek annyira bátor, hogy el tudjam neki mondani, amit érzek! Kérlek, Istenem!
A fal felé fordulok, és épp hálát adnék Istennek, amikor elkezd sajogni a fejem. Nem szokott fájni, érdekes, lehet, attól van, hogy kinyitottam az ablakot, vagy nem ittam eleget, vagy túl sokat ültem a számítógép előtt. Esetleg túl hangosan hallgathattam a zenét? Nem hiszem, anya nem jött, hogy halkítsam le. Végül is egy kis fejfájás nem fog megártani. Lehunyom a szemem, és nem jön az álom. Gyorsan átfordulok a másik oldalamra, hátha kényelmesebben tudok feküdni, amikor elkezdek szédülni. Újra forog velem a világ, ez biztos a sok tánctól van.
Behunyom a szemem, és rám tör egy szörnyű gondolat. Terhes vagyok! Neem! Hogy lennék terhes mikor meg sem csókolt, soha, akkor más hogy lehetett volna?
Mély levegő. Nyugalom. Mély levegő…
Nem vagyok terhes, akkor meg minek lélegzem úgy, mint aki szülni készül? Azt hiszem, összeszedem magam, és alszok! Úgyis álmos vagyok, és kifáradtam a táncban. Pihenésre van szükségem, most azonnal. Megint a fal felé fordulok, lassan kifújom az elhasznált levegőt, becsukom a szemem és szédülök, de nem foglalkozom vele, belesüppedek nyugtalan álmaim szivárványszínű tengerébe.
*
Álmodom, tudom. Ilyen nem létezik a valóságban. Fénygömbök keringenek körülöttem, elindulok a sötétségben. Olyan ez a hely, mint egy hatalmas, fekete erdő. És én ezen a rengetegen szeretnék átkelni? Nem ez teljesen képtelenség. Nem látok semmit, hálóingben és köntösben vagyok, a zoknim meg nem cipő, hamar elázik, ha vízbe lépek, vagy sárba. Mit csináljak? Becsukom a szemem, gondolkozom. El kell indulnom, minél előbb, álmodom csak, úgyis ki fogok jutni, de olyan félelmetes, hogy mindjárt belehalok, és rettegek a gondolattól, hogy most el kell indulnom, és nem is biztos, hogy kitalálok innen. Viszont ha nem próbálom meg és arra várok, hogy kiszabaduljak az álomból, sosem fogok felébredni. Inkább elindulok, meg tudom csinálni, azt hiszem. Ez tipikusan a félig üres, félig tele pohár esete. A pesszimista oldalam azt mondja, várjak, az optimista (a félénk optimista) oldalam azt mondja, menjek már! Lépek egyet aztán futva folytatom tovább azon az úton, amit a világító gömböcskék mutatnak. Egy idő után változik a színűk. Most lilán világítanak, de volt hogy kéken, zölden, vagy sárgán fénylettek.
Elfáradtam. Nem tudok tovább futni, sem menni. Leülök, nézem a fekete füvet, a fekete virágokat, a fekete fákat. Miért nem ébredtem még fel? Igaz, gyorsabb vagyok, mint a valóságban, de elfáradtam, folyik rólam a víz, és éhes is vagyok. Ahogy a szemem hozzászokott ehhez a furcsa világhoz, már nem is tűnik annyira félelmetesnek, mint elsőre gondoltam.
- És most hova tovább? Menjek még beljebb? Mi...
Elhomályosul az egész világ, jön a szédülés, behunyom a szemem, küzdök a hányinger ellen. Elfekszem a földön, és kipattan a szemem. Az ágyamban vagyok. Szabálytalanul gyorsan ver a szívem, nem kapok levegőt sem. Kotorászok a párnáim alatt, a telefonom keresem, de nem találom. Kétségbeesetten felülök, de azonnal visszafekszem, mikor rám tör a szédülés. Mély levegő... mély levegő... mély levegő, lélegezz!
Lélegzem én, de nem használ semmi sem, terhes vagyok, biztos! Várjunk, az előbb elvetettem az ötletet, akkor lázas beteg vagyok, aki beképzeli magának a sötét fekete erdőt, és a kis fénylő gömböket. Ez valami olcsó tréfa, pedig még részeg sem vagyok. Nem ittam alkohol, és nem drogozok. Ártatlan vagyok!
Fordulok az ablak felé, hogy kivánszorogjak az ágyból és kinyissam az ablakot, hátha jobban leszek, de már megint ráfekszem valami igazán törősre, és inkább meg sem mozdulok, míg ki nem halászom a bordáim alól azt a valamit, amiről kiderül, hogy a telefonom, és egy diadalittas sóhajtással meg nem látom, hogy fél kettő van. Istenem még visszavan a fél éjszaka!
Sóhajtok. Ha most elalszom, vajon visszakerülök az erdőbe? Talán. De az is lehet, hogy teljesen mást álmodok, és végigalszom az éjszakát.
Becsukom a szemem, megint, nem veszek tudomást arról, hogy forog a világ, és elalszom.
*
- Merre mész tovább?
- Fogalmam sincs, de mindenképpen ki kell keverednem ebből az erdőből. Te hogy kerülsz ide? Megijesztettél az előbb, amikor csak úgy kimásztál ebből a gödörből.
- Ezt én is mondhattam volna! Tudod, milyen félelmetes látványt nyújtasz ebben a ragyogó hófehér ruhában? Azt hittem szelemmel kerültem szembe. És mik azok a gömbök a fejed felett? Sosem láttam még ilyet!
- Hófehér ruha? - nézek végig magamon. Eddig fel sem tűnt, hogy olyan, mintha egy villanykörte lennék. Csak úgy ontom a fényt. Érdekes.
- Mi az, azt sem nézted mit veszel fel reggel? Milyen vicces lány vagy te! Most jut eszembe, illetlenség, hogy nem mutatkoztam be! A nevem Darkforest, és én vagyok ennek az erdőnek az egyetlen lakója. Örülök a találkozásnak!
- Milyen egy félelmetes fiú vagy te, Darkforest! Még én sem mondtam meg a nevem...
- Nem is kell megmondanod, tudom ki vagy te.
Értetlenül nézek rá. Vajon honnan tudhatja, ki lehetek? - Tényleg tudod? Úgy értem...
- Igen, te vagy a Prizma. Quillia a neved, ugye?
Quillia? Nem, ez valami tévedés, engem nem Quillia-nak hívnak, hanem Marianne-nak.
- Egyáltalán nem így hívnak. Nem is hallottam még ezt a nevet! A nevem Marianne. Marianne! Nem is egyezik a másikkal!
- De mindkettőbe van a és i betű! És nem lehetsz más! Biztosan te vagy Quillia! A legenda szerint legalábbis... De ha nem te vagy, akkor sajnálom, hogy feltartottalak. Jó utat! - Darkforest sértődötten visszaugrik oda ahonnan kimászott.
- Várj már! Milyen legenda? Segíts egy kicsit, kérlek! Mondd meg, mit csináljak? Darkforest! Hallod, amit mondok?
- Ne kiabálj! Először is, ha nem te vagy a Prizma, akkor miért meséljek neked bármit is? Ha meg te vagy a Prizma, akkor kérlek, ne mondd, hogy más vagy! Dönts el végre! Hallgass a szívedre! Mit mondd neked?
A szívem pillanatnyilag nem mondd semmit, de mit tehetnék? Hazudjak neki?
- Nem szeretem, ha hazudsz, jobb, ha egyenesen a szemébe mondod az igazságot! - hallom annak a férfinek a kedves hangját a fejembe, akit mindenkinél jobban szeretek a világon, és elkötelezem magam, hogy nem fogok füllenteni. A szívemre teszem a kezem, sóhajtok párat.
- Nem mondd semmit sem nekem. Van valami oka, hogy itt vagyok, de nem tudom megfogalmazni, meg tudod ezt érteni? Nem biztos, hogy az vagyok, akit keresel, de szeretném tudni ezt a legendát. Kíváncsi vagyok, nagyon. - mosolygok, hátha megenyhítem, de úgy látszik, nem sokat használok vele. Annyit gondolkodik, mit válaszoljon, hogy már azt hiszem, megnémult örökre.
- Menj az Angyalok Tornyához! Ott megtudhatod, hogy tényleg, te vagy-e a Prizma, Marianne, de ha nem te vagy, azonnal el kell hagynod ezt az erdőt! Különben nekem kell elüldöznöm téged. És akkor nem lehetek a barátod, remélem megérted, mi nem szeretjük azokat, akik nem biztosak önmagukban.
- Hol találom az Angyalok Tornyát? - leülök a fűre, feszülten figyelem az arcát amikor elkap a szédülés. - Nem akarlak sürgetni, Darkforest, de fel fogok ébredni... mondd már!
- Felébredni?
- Komolyan nincs időm erre... mindjárt... - homályosodik minden, érzem, hogy két világ között egyensúlyozom, és nem kell sok, hogy a valódiban találjam magam.
- Térj vissza hozzám, ide, itt várok majd rád! Quillia!  - kiáltása suttogássá válik, ahogy feleszmélek. A szobámban vagyok, de a falak visszhangozzák, amit mondott. Az angyalok tornya... vissza kellene aludnom, de elmúlt a szédülés. Félek, sosem tudom már meg, hogy én vagyok-e a Prizma, akármi is legyen az.
Most valahogy úgy érzem, hogy egyáltalán nincs tele az a pohár! Sírni volna kedvem, és hagyni ezt az egészet. Fent lenni egész éjjel alvás nélkül. Kutatom a telefonom, háromnegyed három van még csak. Kiszáradt a szám, fáj a fejem, és nem hiszem, hogy el tudnék aludni, de annyira szeretnék nyugodtan álmodni. Kicsordul egy könnycsepp a szememből, amit még vagy száz követ egymás után. Annyira sírok, hogy átjön a bátyám a szomszéd szobából.
- Veled meg mi történt? Úgy sírsz, mintha vége lenne a világnak. Még nem aludtam és hallottam, hogy...
- Bátyó! - zokogom, és lehúzom magam mellé az ágyra. - Ez annyira szörnyű! Nem tehetek semmit, és olyan dolgokat kérnek tőlem, amiket úgy érzem, nem tudok teljesíteni, és... nem tudok aludni!
- Nyugi, hugi, nem lesz semmi baj - tudom, hogy mosolyog, mindig próbál mosolyogni, amikor velem van.
- Te lehet, hogy nem fogod fel, amit mondok, de nincs semmi rendben!
- Ha amiatt a tuskó miatt fáj a fejed, aki állandóan kikosaraz, akkor holnap megyek, és megverem! Utána majd nem lesz kedve játszani az érzéseiddel. Most mi a bajod? Ne sírj még jobban!
De már késő, nem tudok mit tenni, patakokban folynak a könnyek az arcomon és nem segít semmi sem, az sem, hogy Bátyó átölel, az sem, hogy simogatja a hajam.
- Megyek, lefekszem aludni, ne sírj tovább, aludj jól, hugi - puszit nyom a homlokomra és kimegy a szobámból. Visszafekszem a párnámra, a plafont nézem, és a holdszivárványra gondolok. Olyan gyönyörű volt. Ahogy körbevette a holdat, a felhők mintha eltűntek volna, és varázslat született. Varázslat... látom magam előtt az apró tündérkéket, akik szorgosan gyűjtögetik az emberek szívéből a boldogságot. Vajon esik a hó? Vajon látszik még a hold? Visszajutok még abba az álomba? Látom még Darkforestet? Én vagyok... a Prizma...Quil...
Elnyomja az utolsó gondolatomat a rám nehezülő fáradtság. Elalszom.
*
Zuhanok lefelé. Érzem, ahogy fújja a hajam a szél. Olyan hideg, olyan sötét. Olyan...
- Megvagy! Quillia! Ébredj fel! - hallom Darkforest hangját. Kinyitom a szemem. Hogy kerültem ide?
- Hogy kerültem ide?
- Az égből estél. Rohannom kellett, hogy el tudjalak kapni. Már egy örökkévalóságot vártam rád. Azt hittem soha többé nem láthatlak. - letesz a földre, és szorosan magához ölel, nem szívesen ölelgetek bárkit, de olyan jól esik a közelsége, vészesen hasonlít arra az emberre, aki…
- Te vagy az? Mondd, hogy te vagy az! Te is a való világból csöppentél ide? Kérlek, mondd hogy téged igazából Alexandernek hívnak! Ugye így van! - tolom el magamtól, hogy jobban megnézzem. Nem tévedhetek. Ugyanolyan zöld a szeme, ugyanolyan az illata is. Minden, még a magassága is. Nem lehet. Ő az...
- Nem értem, hogy mire gondolsz, de indulnunk kell. - Megcsókolja a homlokomat, eláll a lélegzetem is. Megfogja a kezem, és vonakodva megindulok utána. - Vannak lovaim, velük hamarabb odaérünk az Angyalok Tornyához. Siessünk.
- Nem tudok lovagolni! Le fogok esni.
- Túl pesszimista vagy, nem tűröm azokat, akik túl negatívan látják a világot. Gyerünk, mosolyogj már! Nézd, ott vannak!
Látom, vagyis csak az egyik lovat, egy hófehéret, hosszú sörénnyel, kecses tartással. Kinyújtom felé a kezem, és magától odajön, hogy megsimogathassam az orrát.
- Segítek felülni rá, ha megengeded. - Bizonytalanul nézek rá, majd gyorsan elmosolyodom.
- Persze, mi a neve?
- Angyal.
- És a tiédet hogy hívják? Nem is látom, hol van?
- Azért nem látod, mert a ragyogó fényed nem ér el addig. Ördög, gyere ide!
Egy csodálatosan szép, éjfekete csődör lépdel oda mellénk, homlokán kéken ragyog az esthajnalcsillag. Megsimogatom őt is, elképesztően erősnek néz ki. Darkforest segít felszállni a lovam hátára, ahol teljesen biztonságban érzem magam nyereg nélkül is.
- Kapaszkodj a sörényébe. Szárnybontáskor kicsit megugrik majd, az is lehet, hogy felágaskodik, de ne ijedj meg.
Mielőtt rákérdeztem volna bármire is, Angyal felágaskodott, nyerített, és ugyanúgy állt tovább, mint előtte. Eltelt pár perc, mire megláttam a szárnyakat a hátán.
- De hiszem, ő egy pegazus! Nem közönséges ló!
- Pontosan, repülve tesszük meg az utat, az a leggyorsabb. Indulás!
Nem tudom, mennyit utaztunk, de az alatt az idő alatt, egyszer sem éreztem, hogy fel szeretnék ébredni ebből az álomból. Inkább azt kívántam, bár sosem érne véget az utazás, hogy minél több időt tudjak eltölteni Darkforesttel. Egyszerűen lenyűgözött, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek állandóan, mindig viccelt valamivel, mindig kedvesen beszélt velem, néha viccből megsértődött, néha úgy tett, mintha egy kisgyerek lenne.
- Quillia! Hát nem csodálatos? Szárnyalunk! Alattunk az erdő, felettünk az ég. És nézd! Oda tartunk, ahhoz a fényoszlophoz, az az Angyalok Tornya.  - olyan közel repült hozzám, amennyire csak tudott, a két pegazus fej-fej mellett hasította át a fekete égboltot - Add a kezed!
- Nem érlek el, nem férünk el a szárnyaik miatt.
- Add a kezed, nyújtsd ide! Gyerünk! Bízz bennem!
- Bízom benned - suttogtam vissza - de félek.
Láttam, hogy mosolyog, szívem pedig hevesen dobogott, tudom, hogy őrültség ezt mondani, de mintha Alexander nevetését hallottam volna, úgy vágytam az érintését, mint még soha, így hát kinyújtottam a karom, Darkforest pedig közelebb repült hozzám.
- Most figyelj! Nigrum et album unio!
Először nem történt semmi sem, épp nevetésben törtem ki, amikor villámló tekintettel nézett rám, és a jókedvem elpárolgott. Feszültem figyeltem, ahogy egyre csak közeledik, és közeledik a két ló egymáshoz, és a végén egybeolvadtak.
Most már egy fekete lovon utaztunk, fehér sörénnyel, fehér csillaggal a homlokán. Hátam mögött hallottam Darkforest nevetését.
- Bemutatom neked Orgelust, ő a legjobb társam az utamon. Mindenhová elkísér engem, és most már téged is elfogadott, úgy tekint rád, mintha a mestere lennél, vagy valami hasonló. Szeret téged.
- Ez aztán a megtiszteltetés, köszönöm, Orgelus! - szeretetteljesen megpaskoltam a nyakát, mire vidáman felnyerített.
- Quillia, lendítsd át a bal lábad Orgelus feje fölött! Orgelus, addig álljunk meg.
Nem kérdeztem, megtettem, amit mondd, sokkal kényelmesebb volt, mint az előbb.
- Gyere, dőlj ide a mellkasomra, nem fázol? Betakarlak a köpenyemmel, ugye, milyen jó meleg?
Ahogy hozzásimultam, olyan gyorsan kezdett el verni a szívem, hogy úgy éreztem, kiugrik a helyéről, átöleltem Darkforest derekát, és úgy éreztem, már semmi rossz nem történhet, mert ő itt van velem.  
- Köszönöm - mondtam végül, és felnéztem rá, ő pedig megajándékozott csodálatos mosolyával. Lehajolt, homlokát az enyémnek támasztotta.
- Én köszönöm neked, hogy most itt lehetek veled... soha nem gondoltam volna, hogy... - ebben a pillanatban úgy éreztem, nem fogom megtudni, hogy mit akart mondani, mert lágyan megcsókolt, én pedig visszarepültem a valóságba.
Vissza akarok menni. Vissza Alexander karjai közé, a biztonságba. De hogyan? Most nem jött a szokásos szédülés, lehet, hogy vissza sem térek abba a világba... már soha többé. Hajnalodik. Az éjszaka hamarosan véget ér. De talán ha elalszom, még visszakerülhetek, ha szerencsém van, nem?
Pislogok párat, kényelmesen elhelyezkedem, és elképzelem, ahogy megint megcsókol, és megint, és megint. Sóhajtok és elmerülök egy újabb álomban.
*
Hófehér minden. A fű, a fák, az ég és az a hatalmas torony is, ami előtt állok. Körülnézek. Egyedül vagyok, sehol senki. Elindulok, hogy körbejárjam a tornyot. Alig érek át a másik oldalra, megpillantok egy feketébe öltözött fiút mellette pedig ott áll Orgelus.
- Darkforest! - kiáltom, és rohanok felé. Ő felém fordul, kitárja a karját, én pedig ugrom a karjai közé. El sem hiszem, hogy itt vagyok. A karjaiban, és hogy rám várt. Nem, ezt nem hiszem el, sehogy sem tudom.
- Végre! Miért tűntél el? Ha megbántottalak a... csókkal, én nem azért csináltam. Nem volt semmi hátsó szándékom, kérlek, ne... - elerednek a könnyeim. Nem kell magyaráznom az érzést, amit akkor érez az ember, ha rátalált valami fontosra, ugye? Mert most megtaláltam azt, ami nekem igazán fontos. És róla még az álmaimban sem mondok le, többé soha nem mondok le semmiről, és az a bizonyos pohár ezentúl mindig tele lesz! - Megcsókolhatlak megint?
- Ha nem zavar, hogy sírok, akkor igen.
Életem legédesebb csókját kaptam meg. Soha nem fogom elfelejteni. Mosolygok.  - Ez lenne hát az Angyalok Tornya? Milyen gyönyörű!
- Akárcsak te, Quillia. Most be kell menned oda.
- Félek, mert ha nem sikerül, ki kell dobnod innen. Ez nem tudom, mit jelent, de nem akarom, hogy bánts engem, vagy hasonló. De bemegyek, hol van az ajtó?
- Ott ahol kinyitod. Tedd rá a kezed a Toronyra, és majd megmutatja, hol van az ajtó, ha nem mutat semmit, akkor nem te vagy a Prizma. De ha megmutatja a valódi alakját, te vagy a kiválasztott. Legyél bátor, akár egy oroszlán, és nyisd ki!
Én, mint Prizma...
Megölelem Darkforestet, megpaskolom Orgelus nyakát, és a toronyhoz lépek. Felemelem a kezem, hogy megérintsem, de megállok egy pillanatra. Hátranézek, elmosolyodom, és új láng gyúl fel bennem. Meg tudom tenni, nem lesz semmi baj. Elhiszem, hogy bármi sikerülhet. Lágyan és óvatosan érek hozzá a masszív kőtömbökhöz. Olyan, mintha márványból lenne az egész. Aztán a fehér fény megtörik az ujjaim alatt és a gömböcskék, amik eddig a fejem körül lebegtek most újra váltogatják a színüket. A tenyerem alatt melegséget érzek. Becsukom a szemem, minden olyan csendes, békés.  A melegre koncentrálok, érzem, hogy szétárad a testemben, feltölt és visszaáramlik a Toronyba.  Átalakulok belül és kívül. Úgy érzem, felnőttem valamihez, amit nem is ismerek, több lettem valamivel, ami később segítségemre lehet bármiben. Most már tudom, most már megértettem, hogy ki is vagyok. Mert egész eddig én voltam a Prizma, Quillia.
- Te vagy az, Quillia? Azt hittem, már sosem jössz el hozzám. Látod, milyen állapotban vagyok? Hamarosan összedőlök, és akkor mi lesz a hercegnőkkel? Ez az otthonuk!
- Nyugodj meg, Torre degli Angeli! Most már itt vagyok. És nem megyek el innen. - Elengedem a Tornyot és hátralépek. Rettenetesen néz ki. Lehet, hogy az égig ér, de annyi lyuk és repedés van rajta, hogy csoda, hogy még itt találtam.  Félek, ha tovább késlekedünk, nem lehet megmenteni már. Szegény Torre degli Angeli!  - Darkforest... úgy látszik, igazad volt, többre vagyok képes, mint amit gondoltam magamtól. - lépek oda hozzá, és megölelem.
- Szárnyaid nőttek! Te vagy a Prizma. Te vagy... Quillia úrnő! - dermedten áll, mint egy szobor. Komolyan, nem ezt a reakciót vártam tőle! Most mi kivetnivaló van abban, hogy én vagyok a Prizma, nem tudom elképzelni. És attól, hogy szárnyaim... Várjunk, azt mondta szárnyaim nőttek?
Hátrasandítok, és tényleg ott vannak, hófehér angyalszárnyak nőttek a hátamon! Na ez már nekem is sok! Hihető, ha azt mondom, nem azért ájultam el, mert utánozni akartam a 18. századbeli nőket, akik bármikor elájultak, ha úgy volt kedvük, dehogy is! Nekem az égvilágon nem volt kedvem elájulni. Mégis, most, hogy magamhoz tértem, már semmin nem lepődök meg. Mert még a ruhám is másmilyen rajtam, a hajam pedig szénfekete és olyan hosszú hogy szinte leér a bokámig. Hogy nézek ki?
- Te gumiztad fel a hajam? És te öltöztettél át?
- Dehogy, úrnőm, hová gondolsz? Nem értem hozzád, csak, amikor elkaptalak!
- Miért beszélsz így velem? Nem vagyok az űrnőd, eddig normálisan beszélgettünk, mi a bajod?
- Nem gondoltam volna, hogy úrnő tényleg Quillia, mert azt mondta, hogy nem biztos, hogy tényleg az. És ezért...
- Nem hittél bennem, igaz? De én még mindig hiszek benned, Alexander! És ne nevezz úrnődnek, rendben? Mert az úrnők nem csinálnak ilyet.
Megcsókolom az ajkait. Azt hiszem, ellök magától, de e helyett, olyan szorosan magához húz, és olyan szenvedélyesen megcsókol, hogy alig kapok levegőt.
- Mennem kell. - mondom vonakodva, de tényleg nem maradhatok itt tovább. Kibontakozom az ölelésből, leporolom a ruhám, meghúzom a hajamban a hajgumit, hogy jobban tartson, és elindulok az omladozó Angyalok Tornya felé.
- Szeretlek! - kiált utánam Darkforest.
- Bárcsak ezt mondanád, amikor felébredsz ebből az álomból. - suttogom magam elé és gyorsan letörlöm a könnyeimet.
- Gyere vissza hozzám, Quillia! Ígérd meg, hogy visszajössz majd!
- Ígérem - kiáltom vissza mosolyogva. - Torre degli Angeli, beengedsz engem? - kérdezem a Toronytól, aki kinyitja előttem az ajtót.
Ahogy belépek, becsukódik mögöttem az ajtó, sötét van itt bent, épp arra gondolok, hogy kéne valami világosság, amikor felfénylenek körülöttem a gömböcskék, de most sokkal többen vannak. Piros, sárga, narancs, zöld, világoskék, sötétkék és lila színben pompáznak.
Elmosolyodom.
-Indulhatunk? - kérdezem. - Elkél ide egy kevés szín, és egy kis boldogság, nem igaz, Torre degli Angeli? Hercegnők, nemsokára ott vagyok!
Tudom, hogy képtelenség, de akkor is meg kell próbálnom, mert nincs semmilyen lépcső, amin fel tudnék menni, így marad a repülés, ami bizonyára nem is olyan nehéz, mint ahogy gondolom. Leguggolok, erőt gyűjtök a lábamba, és elrugaszkodom, a földtől. Csapkodj, csapkodj, csapkodj! Jaj istenem, nem megy olyan zökkenőmentesen, mint hiszi az ember. Várjunk... lebegek. Ez eddig nagyon is helyén van, a szárnyaim megtartanak, de hogy kell felfelé menni velük? Csak akarjam, hogy felfelé vigyenek? Egy próbát megér. Fel! - mondom magamban többször is. De mintha hiába próbálkoznék. Máshogy kell megfogalmaznom, mit szeretnék. A madarakra gondolok, ők hogy repülnek? Csak viszi őket a szél, a légáramlatok tartják őket a magasban, azok alapján ereszkednek és emelkednek, vitorláznak a szárnyaikkal a szélben. Ez azt jelenti, hogy nekem is szükségem van pár erősebb szárnycsapásra, hogy légáramlatot keltsek itt bent, ahol pedig nagyobb rések vannak, a beáramló levegőt használva feljebb juthatok. Ha nem sikerül kitalálok még valamit, és addig próbálkozom, amíg nem járok sikerrel.
Leereszkedem, szinte a talajhoz ér a lábujjam, és most! Minden erőmet beleadom az első csapásba, majd a másodikba is, és a harmadikba. Aztán ráérzek a ritmusra, pördülök párat a levegőben, és már megy is, egyenesen felfelé. Megszűnik minden körülöttem, csak a cél hajt, felfelé, a toronyban. Nevetek, boldog vagyok, fel, feljebb, még feljebb.
Egy ideig nem látom a színeket sehol sem, de ahogy egyre több és egyre nagyobb lyukak mellett repülök el, meglátom őket. Alattam, kicsivel lemaradva jön a piros és a narancssárga, a tornyon kívül pedig a többi, egymással versenyve próbálnak beérni. Először vékony sugarakban hatolnak át a falakon, aztán egyre több és több szűrődik át, végül már mindenhol a hét színt látom. A kezdeti sötétségből áttértem a fehér fénybe, repülünk felfelé. A végtelenbe. Egyenes a csillagokig, úgy érzem. Már nem is felfelé repülök, hanem előre, mintha útközben eldőlt volna a torony. Látom a kijáratot. Egy hatalmas, aranyozott kapu. Alattam a színek szivárványba rendeződtek és úgy törünk át a kapun.
Arra számítok, hogy egy gyönyörű kertben találom magam, csivitelnek a madarak, és minden csodálatos. Ehelyett mi fogad? Egy kihalt sivatag szó szerint. Hőség, minden kihalt, semmi élet nincs. Kivéve a hét kalitkár, azokon kívül nem látok semmit sem. Hátranézek, vissza a Toronyba. Egyáltalán nem derít jobb kedvre, amit látok ott lent és idefent. Hol lehetnek a hercegnők?
- Van itt valaki? Hahó!
Nem válaszol senki sem. Nem értem, nem hercegnőknek kellene itt lenniük? Úgy értem, igazi embereknek, vagy hasonló, de itt nincs senki sem. Elindulok az egyik kalitka felé. Zöld színe van, olyan rozsdás zöld, egyáltalán nem szép. Ez inkább valami állatketrec lehet, nem pedig hercegnőkalitka. De mi ebben a logika? Kalitkába zárt hercegnők. Ez vicces inkább, mint komoly. Ki zárna be ide hercegnőket?
- Kérlek, szabadíts ki minket. Te vagy az, Prizma, ugye? Quillia? - lenézek a kalitka aljára, és ott meglátok egy gyönyörű lányt, kínai hercegnői ruhája van, aranyozott fejdísz a fején, arcán fájdalom és kétségbeesés.
- Igen, és te pedig...
- A nevem Haniyasu, én vagyok a föld hercegnője, a zöld szín a szivárványban. Kélek, Quillia! Szabadíts ki minket!
- Megteszek mindet, amit csak tudok, de segíts nekem, kérlek, mit tegyek, hogyan szabadítsalak ki?
- A ketreceinken van a megoldás, de mi nem tudjuk elolvasni, nem ismerjük ezeket az írásjeleket. Fejtsd meg őket. Neked menni fog!
- Hol keressem? Hová van írva?
- Látod a talpazatot? Ott kell lennie.
Látom, persze, a felső részét, a többi a homok alatt van, nem is értem, hogy nem fulladt meg eddig a hercegnő a homok alatt, mikor simán ráborulhatott volna a rácsok között. - Mégis mit kezdjek ennyi homokkal? Holnap sem ásom ki.
- Használd a prizmádat.
- Nincs is olyanom! Hogyan használjam?
- A nyakadban lévő nyaklánc a prizmád. Ha átalakul a kezedben bármire használhatod.
Annyira megnyugtatott most ezzel! Ha átalakul... köszönöm szépen, hogy ott van az a "ha". Leveszem a nyakláncomat, meglepetésemre semmit nem kell csinálnom, máris egy ecset alakú varázspálcává alakul. Mit aggódom ennyit? Fogalmam sincs. Kezdem túlzásba vinni.
A pálca oldalán egy idézet áll: "Mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fűszálak közül akkor tündökölnek elő a szentjánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok."
- Kérlek, tisztítsd meg a teret! - mondom suttogva és felemelem a varázspálcát. Körözök vele egyet a fejem felett, amire nagy szélvihar kerekedik, és elnyeli az össze homokot. Meglepetésemre, a többi hercegnő is előtűnik a homok alól, mind a heten úgy néznek ki, mint akik meg fognak halni a következő két percben. Arcuk sápadt, beesett, betegek.
Most már jöhet a feladványok megoldása. Csak el kell olvasnom? Túl könnyűnek tűnik. Letérdelek Haniyasu kalitkája elé és hangosan olvasni kezdem:
"Az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is."
- Ennek van valami értelme?
- Menj tovább, és olvasd fel mindet!
A pirosnál kezdem a kört. A kalitkában fekvő lány hátat fordít nekem.
- Tudom, hogy ki vagy - szólal meg, amikor szeretnék bemutatkozni. Megfordul és rám mosolyog.  - Örülök, hogy végre megjöttél. De miért hagytál el minket?
- Sajnálom, de nem tudom, mire célzol, most járok itt először. Téged hogy hívnak?
- Ko-No-Hana vagyok, a virágzás és a tavasz hercegnője, a piros szín a szivárványban.
"Ha az ember szeret valakit, mindent könnyűnek talál. A Nap fényesebb, a virágok szebbek, az emberek jobbak."
Megyek a következő színhez: narancssárga. Ahogy közeledem, a hercegnő kinyújtja felém a kezét, én pedig szívesen magamhoz ölelném, ha nem lennének ott a rácsok.
- Tatsuta vagyok, az ősz hercegnője, a narancssárga a szivárványban.
"Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet az őszi erdőn a legszebb kezdeni? Nincs nagyobb csók, mint amelynek váltását ezer halál lesi?"
A negyedik ketrec felé nézek. Olyan üresnek érzem magam belül. Mintha az, amit csinálok, teljesen értelmetlen lenne. Hiába olvasom fel ezeket a sorokat, nem fogja megmenteni sem a Tornyot sem a lányokat. Ezzel mit segítek? Csak rontok a helyzeten. De végigolvasom mindet.
- Ukemochi vagyok, a termékenység és az étel hercegnője, a sárga a szivárványban.
"A hiba az élet része. Ha nem hibázol, nem tanulsz, és ha nem tanulsz, soha nem változol."
Az ötödikben egy hideg tekintetű, törött szárnyú hercegnőt találok, arcán végigcsordulnak a könnyei. Ő a legszebb mindegyik közül.
- Marissa vagyok, a mennyek hercegnője, a világoskék a szivárványban.
 "A szó, ha olykor fájdalommal szállhat, nem ajkakon, a lelkekben bont szárnyat."
- Ennek már megint nincs semmi értelme! - mondom hangosan, és nincs kedvem tovább olvasgatni a feliratokat.
- Prizma, kérlek, gyere ide is! Olvasd fel az enyémet is. Hime vagyok, a teremtés hercegnője, a sötétkék a szivárványban.
- Megyek már!
"Isten bármilyen világot teremthetett volna, de ő ezt teremtette." - ez meg hogy tartozik ide? Semmi összefüggés nincs ezekben.
- Már csak én vagyok vissza - szólt az utolsó hang is - Uzume vagyok, a boldogság hercegnője, a lila a szivárványban.
- Olvasom máris:
"Igen, szeretni tudni a legnagyobb boldogság. És a szeretet a legnagyobb jó, amit az ember önmagából másoknak adhat."
Ez volt az utolsó, és nem történt semmi sem.  A hercegnők nem szabadultak ki. Most mihez kezdjek? Mit tegyek? Gondolkoznom kell. Szükségem van egy perc csendre, hogy mindent átgondoljak. Én vagyok a Prizma, meg kellett mentenem hét hercegnőt, akik a szivárvány színeit képviselik: piros, narancs, sárga, zöld, világoskék, sötétkék és az ibolya. Most pedig, hogy elvileg ki kellett volna szabadulniuk, még mindig raboskodnak, mert nem tudom megfejteni ezeket a mondatokat. Mi értelme van ennek? Nem tudok rájönni. Idő... és szerelem. Nap. Halál. Hiba. Változás. Isten. Boldogság. Ez mind szép és jó... lenne, ha rájönnék végre mit is... És ha egyszerűen itt hagynám őket? Visszamennék és...
- Nem menekülhetsz a probléma elől.   Azokat megoldani kell, nem pedig elfutni. Elég legyen ebből a rossz szokásodból! Gondolkozz! - már megint Alexander hangját hallom a fejemben.
Elnevetem magam. Hülye vagyok megint. Képzelődöm, álmomban is! Ez már súlyos. Komolyan, el kell mennem egy pszichológushoz. Fejtsük meg ezt a rejtvényt, utána ráérek aggódni az elmeállapotomat illetően. Körbemegyek, és elolvasom újra és újra a kőbe vésett sorokat. Hümmögök egy sort mindegyiknél, aztán megakad a szemem az egyiken:
"Isten bármilyen világot teremthetett volna, de ő ezt teremtette." - ő ezt a világot teremtette, de nekem egy újat kell teremtenem, amit csak akkor tehetek meg, ha tiszták az érzéseim, és bevallom a hibáimat is, amihez persze idő kell, hogy rájöjjek, hol hibáztam:
"A hiba az élet része. Ha nem hibázol, nem tanulsz, és ha nem tanulsz, soha nem változol."
"Az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is."
De ha rájöttem a hibáimra, az erősségeimet is számba kell vennem, és azokat is meg kell fogalmaznom magamban:
"Ha az ember szeret valakit, mindent könnyűnek talál. A Nap fényesebb, a virágok szebbek, az emberek jobbak."
"Igen, szeretni tudni a legnagyobb boldogság. És a szeretet a legnagyobb jó, amit az ember önmagából másoknak adhat."
Viszont ha szeretek valakit, ugyanúgy hibázhatok, lelkemet elemésztheti a felélem, az irigység és a féltékenység:
"Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet az őszi erdőn a legszebb kezdeni? Nincs nagyobb csók, mint amelynek váltását ezer halál lesi?"
Ezzel pedig megbánthatom azt, aki a világon a legfontosabb nekem:
"A szó, ha olykor fájdalommal szállhat, nem ajkakon, a lelkekben bont szárnyat."
Nem menekülök el!
Miért érzem, hogy énekelnem és táncolni? Hogy valami újat szeretnék teremteni? Hogy nekem kell megtennem? Mert én vagyok a Prizma.
- Valahol a világban - kezdem énekelni - valahol a sötétségben, hallom a hangját, hallom, ahogy hívja a lelkem.
Feldobom a varázspálcámat a levegőbe és utána ugrok, balettozom a levegőben, egyik lépés a másik után, fel és le, most egy forgás, és egy ugrás. Hangtalanul érkezem a jobb lábamra, a balt hátra, egyik kezem előre a másikat a bal lábam után nyújtom. Tökéletes arabeszk. Forgok, tovább, varázspálcám végén szalagként kígyózik a szivárvány.
- Lehet, hogy a jövőm, lehet csak egy emlék, vagy a szerelem vár rám.
Balancé, plié, jeté. Fent vagyok a levegőben. Még egy forgás.
- Ringass lágyan, ölelj magadhoz.
Piros. Virágok mindenfelé. Illatuk bódító parfüm. Csiripelnek a madarak.
- Ne hagyd, hogy elvesszek a sötétben, segíts, hogy lássam a fényt.
Narancssárga. Hullnak a levelek, hogy várják az újabb tavasz, egy jobb eljövetelét. Minden a puszulásba hanyatlik, hogy újra kezdje, tiszta lappal.
- Becsukom az szemem, hallgatom a szelet, hogy suttog a fülembe.
Sárga. Új élet, egy szebb jövő. Ami akkor is létezik, ha senki sem hisz benne.
- Érzem a vágyat.
Zöld. Teremj! Zöldelljenek a fák, legyen gyümölcs, édenkert.
- Magasabbra és magasabbra.
Világoskék. Felettem az égbolt, bárányfelhők úsznak keresztül a nagy kékségen.
-Hadd halljam a hangotok, had legyek veletek.
Sötétkék. A nyugalom. A csend. A bátorság.
- Hallom a madarak dalát, ahogy fúj a szél.
Lila. Szeretlek. Szeretem minden porcikádat. Nem tudom elmondani mennyire. Egyet tudok: csak te és senki más!
- Valahol a világban, valahol a sötétségben, hallom a hangját, hallom, ahogy hívja a lelkem. - énekeljük az utolsó sort együtt. Én, a Prizma és a szivárvány hét hercegnője. Létrehoztunk egy új, sokkal jobb világot. Itt, a fekete erdő közepén.
Fáradt vagyok. Csak ülök a frissen nőtt fűben, szaporán veszem a levegőt, teljesen kifulladtam.
- Quillia! Kiszabadítottál minket! Annyira köszönöm!  - ugrik a nyakamba Ukemochi. A többiek pedig körém állnak. Marissa tekintetét fürkészem, látom, hogy valami baj van még.
- Marissa, fordulj meg, kérlek.
Nem szívesen csinálja, amit mondok, de végül megfordul. A szárnyai még mindig el vannak törve. Felállok. És megölelem.
- Adok neked egy ajándékot. - Megfogom a szárnyait. - Ez fájni fog, ne haragudj! - Mintha kimondtam volna, a kezemben lévő pálca tőrré változik, én pedig levágom Marissa szárnyait, majd elengedem őket és ezernyi fehér pillangóvá változnak mielőtt földet érnének. - Törött szárnyú hercegnőknek nem kell a sérült szárnyukat viselniük, kapnak helyette másikat. Neked adom az enyémeket. Úgysem lesz már rájuk szükségem. Fogadd el. - mosolyogok. - A szárnyaimat Marissának adom! Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. - mondom ki hangosabban. Két perc sem telik bele, és a hátamon hűlt helye a szárnyaknak. Ellenben Marissa arcán a boldogság patakja csordogál.
- Quillia, Alexander már vár rád. - Uzume mosolyog rám. - Menj, és hódítsd meg még jobban. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.
- Köszönöm!
- Mi köszönjük neked, te vagy a mi megmentőnk!
Indulok a kapu felé, érzem, hogy hamarosan felébredek, és ez az egész csak egy csodálatos álomnak fog tűnni, mégis, érzem, hogy több volt ez annál. És bár itt hagyom ezt a világot, az emlék megmarad, és mindig velem lesz, és ha véletlen elfelejteném, akárhányszor szivárványt látok, mindig eszembe fog jutni, hogy a tövében tényleg kincset találhatok.
Megállok. Lenézek a toronyba, sehol egy repedés, sehol egy lyuk. Csak az ablakok.  Most mit csináljak? Olyan mély. Szárnyakon egyszerű volt feljönni, de hogy megyek le?
- Quillia.  - szólnak utánam egyszerre.
- Tessék?
- Ugorj! - mondja Marissa.
- És útközben lefelé növessz szárnyakat! - kiáltják a többiek, én pedig boldogan teljesítem, amit mondanak.

Vége
2013. január 15.